Választáskor megfeledkezünk arról, hogy pár évtized alatt nem lehet felülírni több ezer év ösztöneit és több száz év céltudatos, sokszor kegyetlen tenyésztői munka eredményét.
De a kutyánk mindig ott lesz, hogy emlékeztessen erre. Fogalomnélküli döntések történetei I. rész.: Papeszka és Annácska.
Itt éppen unjuk egymást egy kicsit
Amikor egy ötéves, pontosabban öt éve lényegében kóborló terriert készülünk örökbe fogadni, egészen biztos, hogy majd oda kell tenni magunkat. Ezt nekem akkor senki se mondta, de mindegy is lett volna, úgyse hiszem el, hiszen annyira cuki a pofája. Pedig rengeteg intő jel volt, csak nem akartam látni ezeket.
Milyen cuki szegénykém, jaj sánta is, és három éve elhoztam Papeszt, a Parson Russell terriert.
Az első két év alatt többször megharapott, más kutyák harapták meg, ő harapott meg más kutyákat, hepciáskodott, összepisilte a lakást, bemászott az ágyba, tönkretett kocsikat, bútorokat, mindent. Rengeteg pénzbe került és azon túl, hogy önelégülten arra gondolhattam, megmentettem egy kutyát, nem sok örömem volt benne. És neki se a megmentésben. De hát Papika egy rosszaság, legyintettem az akár ötvenezres károkra. Nem, a rosszaság én voltam, a kutya csak rossz kézben volt. És nem a gyámügyi, hanem a sporttársi értelemben.
A bot az enyém!
Az első hibát ott követtem el, hogy azt se tudtam mit akarok a kutyával kezdeni. És ez a legnagyobb hiba, amit fajtaválasztáskor el lehet követni. Aztán sok-sok másikat.
A második tévedés az volt, hogy ennek a kutyának bármiféle örömet jelent, hogy "meg van mentve". Egy frászt. Tök jól elvolt, amíg nem kukázták össze és rakták egy ketrecbe, ahonnan talán "megmenti" valaki. Vagy ha nem, elaltatják, ahogy nem egy foxival esik meg naponta.
A bot akkor is az enyém, ha a másik végén egy pitbull van!
Pedig egy Papeszka-féle túlélő marha jól elvan szabadon, pár másodperc alatt átvedlik vadállattá és megoldja. Ezt a mi higiénés és egészségügyi szabályaink, vadvédelmünk és folyamatos antropomorfizáló szükségleteink miatt nem tudjuk elviselni. Természetesen nem gondolom, hogy kóborkutyáknak kell benépesíteni az erdőket-mezőket, de engedjük el azt az elméletet, hogy a kóborkutya szenved és amikor befogadjuk, hálás lesz. Utóbbi fogalom még pár (sok) embernek is túl összetett, nemhogy egy kutyának. A kutya nem hálás, a kutya a dolgát akarja végezni. Azt a dolgát, amit mi, emberek programoztunk bele. Melyik fajtába mit.
Egy kis erdei séta után sok szarba és szemétbe gabalyodva.
A harmadik tévedés pont annak figyelmen kívül hagyása volt, hogy Papesz történetesen egy vadászkutya, amelyet a 19. század legelején kifejezetten munkakutyának tenyésztettek ki. Azóta arra lett szelektálva, hogy túléljen, hogy önállóan, egyedül és nyílegyenesen, hezitálás nélkül odamenjen, elkapja, szétszaggassa azt, ami kisebb, gyengébb, nagyobb, elefánt, rottweiler, motorkerékpár. Ha nem így tett, maga a gazda csapta agyon, mert gyenge a kutya. Papeszka ráadásul ennek a szelekciónak is egy jó egyede, az agya most is ezen a munkán jár, ezért tesz meg mindent ételért, ezért vág az esze, ezért repül át az akadályon, ezért robban a labda után és ezért tép szét bármit, ami akaratának útjába kerül. Nem azért pusztít, mert jaj a kis rosszaság egy rosszaság. Hanem mert történetesen pusztításra van kiszelektálva. Az, hogy pár éve több kőkemény vadászkutyafajtát a csinos pofája miatt is tenyésztenek, nem tudja felülírni az évszázadokat, sőt ezredeket. És a keménység még ma is benne van a standardokban, a vérükben.
A hegesek
Kinek szexi, ki takargatja, de ez itt nem a kisfrancia blog, hanem a nemunyizd, és bizony a Parsonok lehetnek hegesek. Nem csak úgy, ahogy egy pincsi, hanem a fajta standardjában is engedélyezett az ilyesmi. És nem a műtéti heg.
"Honourable scars permissible." azaz " Tiszteletre méltó -magyarul harcban szerzett- hegek engedélyezettek"
Ilyenkor piszkosul el kell gondolkodni, az a cukkerpofa kisállat vajon minek van??? Még egyszer elmondom, vadásznak, ahogy szintén a standardja írja.
Ez már elég sok intő jel, de ahogy én figyelmem kívül hagytam ezeket, mások is pontosan ezt teszik és hopp, ott is van egy vadász a fehér bőrkanapéjukon. És vadászni akar. És vadászni fog.
Volt itt egy pók. De már elment.
De akkor mit kezdjek a tapétaszaggató vadászommal?
Lehet vele vadászni. A szó városi értelmében. Mert ezek a rettenetesen rossz kiskutyák amint főnököt és feladatot kapnak zsenikké válnak. Akarnak, csinálnak, tolják, végrehajtják, hajtják és még egyszer akarják. Akarnak labdázni, átugrani, megfogni, megharapni, odahozni, sőt, akár még lefeküdni is akarnak. Annyira akarnak lefeküdni, hogy Papesz nem simán lefekszik, hanem földhöz vágja magát egy szemvillanás alatt, ha az a feladat. Öröm nézni, mert még ennek a feladatnak is örül. Egyszerűen csak csinálhassanak valamit. Bármit. És ha csinálhatnak, tanulhatnak, végrehajthatnak, rögtön zseniális sporttársak lesznek idegesítő rosszaságokból, amik, ha ki vannak kapcsolva csak néznek maguk elé, alszanak, mert annyira le vannak fárasztva, hogy a fentmaradó időben eszük ágában sincs tapétát, kanapét vagy virágot szaggatni.
A genetika csak annyit számít, hogy egy lovardai patkánygyilkos fajta jó egyede élete első lovardájában rögtön szuperkomfortosan érzi magát.
Ez persze rengeteg idő, mert az önálló munkavégzésre kiszelektált kis domináns cukiságok nem ismerik el a munyizó fogalomnélküli autoritásokat, kizárólag vadászokkal hajlandóak melózni. Így a cukimókus életmód,- és szemléletváltást, következetességet, és a baráti körben rengeteg konfliktust fog generálni mire gazda és kutya is boldog lesz ebben a kapcsolatban. Ezek pedig olyan áldozatok, amiket nem akar, nem tud mindenki meghozni, és ott maradnak frusztráltan, a leszaggatott tapéták között életük végéig.
Love, peace, happiness, pedig két exhajléktalan vadász van a képen.
Mielőtt elhozzák, megveszik azt a cuki kutyát, mindig tegyék fel a kérdést, mit akarok, és a kutya, vagy adott fajta genetikája mit akar, és ha ez a kettő mutat legalább némi közös keresztmetszetet, nem lesz olyan nehéz később.
Aki nem lép egyszerre...
Utolsó kommentek