A Facebookon semmivel, de semmivel sem lehet annyi lájkot összeszedni, mint Fifivel, ahogy Klárika munyizza. Fifikével, amint Klárika mellett fekszik. Fifikével, amikor Klárika fülét nyalogatja. Pedig a képen sokkal nagyobb az esélye annak, hogy Klárika begyűjt Fifikétől egy életre szóló heget és traumát, mint azt a lájkolók gondolják.

"Most akkor megsimogatjuk Fifikét, hogy ne legyen féltékeny, biztos azért morgott Klárikára."
"Nézd Fifike, ez itt Klárika, a gazdi babája, szagold meg! Látod, most már tudja, hogy a mi babánk!"
 
Nem tudja.


De ugye hallottak már hasonlókat? A kutya emberként kezelése, soha, soha nem olyan veszélyes tévedés, mint amikor bekerül a képbe egy apró kisbaba, aki ordít, kalimpál, húz, nyúz, idegesít, tép. A tragédia pedig akkor következik be, ha a baba rálép a kutya tyúkszemére.

De tudja a gazda, hol a kutya tyúkszeme? Hol az a határ, amit a gyerek átlépve a kutya kifordul a szituációból, vagy rászól a gyerekre? Morgással, hörgéssel, legrosszabb esetben harapással? Tudja a gazda, hogy kutyája kifordul, vagy inkább támad majd? 

Az életét rátenné erre a tudásra? Akkor hogy lehet, hogy annyian merik a gyerekük életét kockáztatni? 

A kutyák stressztűrő-képessége nem egyforma. Vannak gyerekek között dolgozó terápiás édeskék és gyerekeket egy pillanatig sem toleráló egyedek. A gyerektűrő-képesség ráadásul nem feltétlenül következtethető ki a kutya más területeken megfigyelt viselkedésével. Vannak kiváló, tökéletesen nevelt munkakutyák, amelyeket soha nem engednénk gyerekek közé, és vannak tökéletlen ősgyökerek, amelyek meg állják a kicsiket. Sőt, ismerünk menhelyről származó terápiás kutyát is. 

Ami viszont ebben a helyzetben is előnye a tökéletes munkakutyának, hogy egy értő gazda áll mögötte, aki nagyobb valószínűséggel ismeri a kutya tyúkszemét, és ennek megfelelően jár el adott helyzetben. Például akár közel sem engedi a gyerekeket. Sem másét, sem a sajátját.

A kutya ugyanis nem a gazda kiterjesztésének fogja fel a kisbabát. Hiába van a gazdának tekintélye, hatalma a kutya felett, a baba ezt nem fogja automatikusan örökölni Fifinél. A kutya szemében a kisbaba csak egy visító lény, akihez a kutyának semmi, de semmi köze, és jobban hasonlít egy macskára, mint a gazdára. 

A történet ezért még az ideális felállásban -jó idegrendszerű, gyerekbarát, minden körülmények között irányítható, behívható, tiltható kutya és egy fegyelmezett gazda és kisbabája- esetében sem sétagalopp. Először is felmerül a kérdés, minek a kutyát és a csecsemőt összehaverkodtatni? Kinek jó ez? Mert cuki? Egy Facebook-fotóért érdemes felvállalni a kockázatot? 

Majd amikor a gyerek cseperedik, felmerül benne a kíváncsiság a körülötte élő kutya/kutyák iránt, és akkor lép be a fent már említett hangos, zavaró lény, aki feltétlenül a kutyát akarja zavarni. Itt, ha a gazda biztos benne, hogy kutyájának tyúkszemére a gyerek akkor sem lép rá, -vagy ha igen, a kutya majd kifordul, nem támad- ha ceruzát nyom a szemébe, akkor szép jövőnek néznek elébe, és felügyelettel megkezdődhet az ismerkedés. Ebben a folyamatban nagyon kell ismerni a kutyát és az első kényelmetlenségről árulkodó rezdülésnél nyugodtan leállítani a játékot. Ahogy a kisgyerek durvának induló mozdulatait is érdemes semlegesíteni, hogy ne okozzon felesleges traumát a kutyának. 

Egy kutya szemszögéből durván vaduló kisgyereket és a veszély közelségét semennyire sem érzékelő szülőket kiválóan bemutató videót nézhetnek meg az ebgondolat blogon, és érdemes elolvasni a kommentárt is. 

Természetesen vannak gyerekektől mindent eltűrő kutyák, csodák, kivételek, gyönyörű történetek, babákat első lépéseiknél segítő leonbergik. De biztosak benne, hogy az a kutya, amelyiket nem tudnak leállítani egy dög megzabálásáról, amelyiket nem tudnak behívni egy szóval, amelyik minden adandó alkalommal megszökik, amelyik minden kutyát meg akar támadni, amelyik hisztériásan ugat ölből, de a földön összepisili magát a félelemtől, az a kutya majd egy kivétel lesz?